Amikor Pascal Laugier rendező 2008-ban előjött a Mártírokkal, nem tudtam, hogy messiást, vagy ellenséget lássak benne. Egyrészt az a mozi akkor hozott egy olyan frissességet az éppen kifáradó erőszakosabb horror/pszicho-thriller vonalba, amire nem nagyon számított senki, másrészt viszont amit láttam, az több mint kellemetlen volt. Konkrétan a bőröm alá ivódott és mai napig is emlékszem minden képkockára. Sajnos következő filmje, A magas ember már közel sem volt ennyire jó, így anno a Ghostland kapcsán is komoly félelmeim voltak.
Ez a mozi aztán már nagyjából az első néhány percével megmutatta, Pascal Laugier visszatalált a „helyes” útra. Szinte azonnal éreztem azt az atmoszférát, azt a kellemetlen, nyomasztó, fészkelődésre ösztökélő hangulatot, ami anno a Mártírok esetében olyan emlékezetessé tette az élményt. Már eleve a felütés, hogy örökölnek a nagynénitől egy házat, ami tele van babákkal, megadta azt az alaphangulatot, mint amikor egy távoli, idős rokonhoz látogatunk el és egy másik világba kerülünk az ajtón belépve. Nos, ahogy a Ghostland kezdődött, pontosan ilyen volt.
Viszont itt gyorsan meg is kell ragadjam az alkalmat, hogy leszögezzem: Aki a címe alapján egy kísértethorrort vár, tele felesleges jump scarerel, az nyugodtan lapozzon is tovább, ez nem az ő filmje lesz. A Ghostlandben ott van az a hamisítatlan francia íz, ami a Mártírokat is kultikussá tette. Az, hogy ez a film azért másabb lett, köszönhető a történetnek is, hiszen az is teljesen eltérő, eleve más hangulatú. Direkt nem szeretnék rá jobban kitérni, mert feleslegesen nem lőnék el egy fordulatot sem, hiába van belőlük több is, a „no spoilerben” hiszek. Még egy dolgot le kell szögezni azonban: A Ghostland nem való mindenkinek, ahogy a Mártírok sem, illetve a többi hasonló, kellően brutális horrormozi sem. Bár a Ghostland simán sorolható pszichothrillernek is, de a brutalitása végett bőven ráhúzható a horror címke. Másik nagy erénye a mozinak pedig az, hogy nem csak a figyelmet képes végig fenntartani, főszereplő karaktereinek motivációja érthető, cselekménye életszerű és ezáltal elborzasztó, viszont mindezekkel együtt, vagy inkább pontosan emiatt, elképesztően működik. Hangulata, hatása napokig velünk marad, képei szemünk előtt lebegnek majd akkor is, ha a film már véget ért. Ez pedig túlzás nélkül művészet, még akkor is, ha valaki az egészből annyit lát csak meg, hogy „Eh, nyomorpornó”! Óriási hiba ugyanis Pascal Laugier filmjét erre a szintre degradálni, hiszen jóval több ez ennél.
A most megjelenő blu-ray kiadás végre lehetővé teszi, hogy olyan minőségben tehessék a hazai gyűjtők polcukra ezt az alkotást, ahogy megérdemli.
