Bosszúvágy

Mielőtt, nagyjából a nyolcvanas évek elején beköszöntött volna az igazán tesztoszteronban gazdag akciómozik világa, Piszkos Harry mellett sokak számára valószínűleg Paul Kersey testesítette meg A Férfi mintát. Sokat gondolkodtam már rajta, vajon azért voltunk mindig olyan „kemények”, mert ilyen példák lebegtek a szemünk előtt? Aztán most, amikor újranéztem a Bosszúvágyat, rájöttem, nem is biztos, hogy annyira kemény az a példa.

Vannak olyan kultmozik, amiket nem kell bemutatni senkinek. A Bosszúvágy ugyan ezek egyike, mégis úgy gondoltam, pár sort fecsegek róla, miért is lett generációk meghatározó mozija, ahogy Charles Bronson szúrós tekintettel igazságot tesz. A szótlan, erőszakot ellenző átlagember átalakulása egyszerre tanmese és kegyetlen bosszúmozi is. A Brian Garfield azonos című regénye alapján készült film közel öt évtizede generál vitákat és vet fel kérdéseket, ami szerintem elég kevés moziról mondható el. Míg Garfield regénye határozottan ellenzi az erőszakot és az önbíráskodást, addig a Michael Winner (Bosszúvágy 2-3, Chato földje, Mestergyilkos) rendezésében készült mozi már nem ennyire egyértelműen közelíti meg a kérdést. Ugyan én nem osztom azt a véleményt, hogy kimondottan buzdítana a fegyverhasználatra és az önbíráskodásra, de azt igen, hogy nem tör pálcát az erőszakot elkövetők felett eléggé. Nyilván 2023-ből megítélni egy 1974-es művet nem lehet teljesen objektíven, mert az akkori közfelfogás teljesen más volt. De tovább megyek: Vajon hányan vannak, akik egy hasonló helyzetben, amikor úgy érzik, a törvény cserben hagyta őket, nem cselekednének esetleg hasonlóan? Persze, ez csak egy fiktív felvetés, de érdemes eljátszani a gondolattal, mielőtt a film felett ítélkezünk. A Bosszúvágy egyik legnagyobb erénye, hogy mer akár kegyetlen is lenni. Charles Bronson zsigerekig ható alakítása, jellegzetes, szúrós tekintete, az első fegyver elsütés, az első lelőtt ember és ennek az érzésnek a feldolgozása mind-mind olyan momentumok ebben a moziban, amik jó eséllyel peregnek majd párszor a szemünk előtt a megtekintés után is. Bár rendre találkozom azzal a vélekedéssel, hogy Bronson nem volt igazán jó színész, ebben a szerepben ma már elképzelni sem tudnék mást, pláne olyat, aki ennyire hitelesen hozná a karaktert. Michael Winner, ahogy a nevében is ott van, győzött, amikor elkészítette a filmet. Nem mondom, hogy az eredeti, Sidney Lumet rendezésében, Jack Lemon főszereplésével tervezett verzió esetleg rossz lehetett volna, de korántsem biztos, hogy majd’ ötven évvel később is emlegetnénk és klasszikusnak sorolnánk. Az pedig már csak cseresznye a torta habján, hogy Denzel Washington és Jeff Goldblum is ebben a moziban debütált színészként! Wendell Mayes (A Poseidon-kaland) forgatókönyve ugyan sok helyen eltér a regénytől, azonban még mindig ez a film áll a legközelebb hozzá, ha a folytatásokat és a remake-t is nézzük. A koronát pedig a zseniális jazz muzsikus, a Grammy-díjas Herbie Hancock filmzenéje teszi fel! Közel tökéletes elegy!

A Bosszúvágy morózus, felkavaró és csontig hatoló dráma, krimi és akciómozi egyben, olyan, amilyen csak nagyon kevés született a filmtörténelemben. A folytatások már nem tudták megközelíteni ezt a színvonalat és bár személy szerint mindegyik részt kedvelem valamiért, akárcsak a remake-t, ha Paul Kersey-filmet akarok nézni, mindig ezt az örök klasszikust választom. Külön öröm, hogy most már végre blu-ray minőségben is megtehetem!