Az iker

Az elmúlt bő húsz évben az európai filmgyártás rendre bebizonyítja, hogy van élet a művészfilmeken túl. Ha konkrétabb akarok lenni, akkor akár azt is mondhatnám, a krimi és thriller „piacot” teljes egészében leuralták a skandináv országok, néha kiegészülve egy-egy remek német és francia, vagy spanyol darabbal, aztán az Egyesült Királyságból pedig rendre príma horrorok jönnek. Az Iker alapfelvetése ugyan semmiképpen nem nevezhető egyedinek, ám volt egyfajta érdekes hangulata az előzetesnek, ami miatt tudtam: Látni akarom.

Az Iker ékes példája annak, ha egy film kampánya kicsit félrevezető, az bizony meg fog látszani az oldalak értékelésein. Elsőre rendesen felszalad a szemöldököm a cikk írásának pillanatában 5,1-es értékelésen, de aztán olvasgatva a kellőképpen végletes kommenteket, már inkább magamnak szerettem volna hinni.

Taneli Mustonen rendezőnek ez az első filmje, ami hozzánk is eljutott hivatalosan, korábbi rendezései közül a Bodomhoz volt szerencsém csak, azon teljesen jól szórakoztam, minden nyilvánvaló hibája ellenére. Tekintve, hogy ugyanaz volt a rendező írótársa, mint a Bodom esetében, minden különösebb félelem nélkül ültem neki a filmnek, bízva a Taneli Mustonen- Aleksi Hyvärinen párosban. Az Iker tempója valóban kicsit komótos, viszont szerintem határozottan jól áll a történetnek és az egész mozinak. Van időnk megemészteni mindent, és drámaként élni meg a gyászt és a gyászfeldolgozást, a jelenlévő horrorisztikus hangulat mellett. Ettől még persze lehet vitatkozni, hogy Az Iker valóban horror-e, vagy „csak” egy pszichothriller, esetleg lélektani dráma? Igazából mindegy szerintem, mert a nyomasztó hangulat működik, még ha megijedni valószínűleg nem is fog rajta senki, de hát a horror célja szerintem eleve inkább a nyomasztás és a komfortérzetből való kizökkentés, nem kimondottan az ijesztgetés.

Színészfronton viszont nem nagyon tudtam belekötni a filmbe. Teresa Palmert lehet szeretni, vagy nem szeretni, jómagam inkább semlegesen vagyok vele, bár volt több olyan szerepe, ahol bizonyította, tud ő, ha akar. Az Eleven testekben, az Amikor kialszik a fényben, vagy hogy egy kevésbé nyilvánvalót is mondjak, az Esti mesékben szerintem remek volt. Steven Cree-t először nem tudtam hova tenni. Tudtam, hogy az orgánuma ismerős, s skót akcentus elég jellegzetessé teszi a karakterét. Elkezdtem nézni, mikben játszott (Outlander, Terminator: Sötét végzet, 300: A birodalom hajnala, stb.), de tudtam, hogy nem onnan ismerős. A filmes adatbázis böngészése közben csaptam a homlokomra és világosodtam meg, hogy a Ryse: Son Of Rome című játékban (és még pár game-ben) hallottam! A javarészt tévés múlttal rendelkező Barbara Marten is kellemes meglepetés volt, de aki igazán elismerően hümmögtem, az Tristan Ruggeri, akit korábban egyedül csak a The Witcherben láttam, fiatal Geraltként, ezen felül egy másik TV-sorozata volt eddig, de nem lepne meg, ha sokat hallanánk még a kissrácról! Tudom, hogy sokaknak irritáló volt Az Ikerben, de szerintem pont ettől működik, amit csinál, mert valószínűleg ez volt a feladata.

Azt nem állítom, hogy Az Iker etalon lenne a „gyászhorrorok” között, de még azt sem, hogy a finn filmgyártás kiemelkedő klasszikusa, azt azonban igen, hogy a mai túlpörgetett tucathorrorok között egy kellően működő és szórakoztató darab. A Fanservice-nek hála polcra is tehetjük és simán újranézhetjük időnként. Szerintem egy-egy újranézés kihozza majd a rejtett finomságait a filmnek. Nálam erős 70%-ot kapott, ami az ilyen témájú filmek között igencsak rendben van. A jelenlegi felhozatalban különösen üde és bátor színfolt.